Mit ígér a múlt?

Figyelem a médiát. 2016 tavasza: a kormány tervezett munkajogi reformja „megmozgatja” a franciákat. Országos akciók: 150 felvonuláson diákok és munkavállalók tízezrei tüntetnek a tervezet és a kormány ellen, mindehhez több szakszervezet csatlakozik, a vasutasok sztrájkolnak. A diákok több tucat középiskolát és egyetemet foglalnak el – a tervezett munkajogi változás bizonytalanná teszi jövőjüket. A módosítás elleni petíciót rövid idő alatt egy millióan írják alá Franciaországban, a hetek óta növekvő elégedetlenség miatt a kormány tíz nappal későbbre halasztja a reform-tervezet parlamenti vitáját.[1] A francia híradásokat összevetem a 2011-ben nyilvánosságra hozott új magyar Munka Törvénykönyve tervezetének korabeli fogadtatásával. Szavakban nincs hiány! A szakszervezetek és a parlamenti ellenzék komoly kritikának veti alá a tervezetet, ami meglátásuk szerint szűkítené a munkavállalói jogokat, a dolgozók kizsigerelhetővé és kiszolgáltatottabbá válnának.[2] Az egyik országos érdekképviselet kijelenti: elfogadhatatlan a tervezet, ami – azon túl, hogy nagymértékben megnehezíti a munkavállalók sorsát – a szakszervezetek működési feltételeit is jelentősen rontja. Hozzászól egy kritikus hang is az interneten: „Hajrá magyar Munkavállalók! Megkapjuk, amit megérdemlünk az érthetetlenül passzív hozzáállásunk miatt. Remélem, ennyi pofon után sokan felébrednek majd rózsaszín álmaikból és elmennek tiltakozni A szakszervezetek a tömegek támogatása nélkül nem érhetik el az indokolt eredményeket! A munkavállalókért a munkavállalók nélkül nem lehet eredményesen harcolni!”[3] Sommásan – a cseppben a tenger, a hazai munkaügyi kapcsolatok rákfenéje. Vajon miért nem követjük a „francia divatot” mi, magyarok?

Az 1956 utáni passzivitás gyökerét meglátásom szerint kifejezetten Kádár Jánosnak a rendszer elvárását kifejező, az MSZMP KB 1959. márciusi ülésén elhangzó kulcsmondatában találjuk: Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.[4] Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” semlegesítő ideológiájának hatása a tömeges befelé fordulás. A szolidaritásból kivezető szemléletet erősíti, hogy az ellenreformok nyomán megroggyant gazdaság megmentésére – egyben a szocializmust szétfeszítő erők felszínre kerülésével – az önkizsákmányolás eszközeinek fokozatos legalizálása már félteni való életszínvonallal kecsegtet. Tudományos fogalom lesz a második gazdaság[5] - a főállás melletti másodállásban és a mellékfoglalkozásban történő munkavégzés megkönnyítése,[6] a vállalati gazdasági munkaközösség, a mezőgazdaságban a szövetkezeti tagság melletti háztáji gazdaság. Mindezzel a rendszer a munkásság és a szövetkezeti parasztság rokonszenvének megvásárlása törekszik.[7]

A rendszerváltozáshoz sem a passzív polgár hallgatag kompromisszumait elsöprő országos katarzis vezet. Antall József miniszterelnök „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”[8]  figyelmeztető mondatában a kiharcolt és megkapott szabadság különbsége. A társadalom többsége úgy kapja szabadságát, amint a Kádár-korszak adagolta a népi demokráciát időnként feledtető lehetőségeket. Az összefogás helyett az új – Y-nak és Z-nek elkeresztelt[9]  – generációkban is tovább örökítődik az egyén érdekérvényesítő szerepének prioritása, a szabad munkavállalás uniós alapelvének folytán[10]  Magyarországot a 2010-es évek közepére munkaerőhiányt kiváltó külföldi munkavállalással (kivándorlással?) terhelve.[11]

Ahogyan harmóniában áll – a korábban született jogintézmények karakterét kiforgatva – a szocializmus kollektív munkajoga a politikai elvárásokkal, úgy válnak jelentős részt kihasználatlanná a munkajogi rendszerváltás folyományaként hatályba lépő munkaügyi kapcsolatok egyes szabályai. Sőt! A jogalkotó esetenként éppen a szolidaritás hiányára épít, a törvény erejénél fogva a háttérbe szorítva a kollektív munkajog szerepét.  

Úton a szocializmusba
A magyar munkajog átalakulásának II. világháborút követő, 1951-ig tartó szakasza párhuzamosan halad és torzul a politika változásaival. A kollektív megállapodásokra vonatkozó rendeletek, a szerződések megkötésének engedélyezése még olyan folyamatot indít el, amely több területen megelőzi a kor külföldi szabályozását. Az 1945-ben megalakuló Országos Munkabér-megállapító Bizottság (OMMB) először pozitívan hat a kollektív megállapodásokra, 1948 után viszont a diktatórikus irányítás eszközévé válik.[12]

Kossa Istvánnak[13] 1948-ban egy szakszervezeti vezetők részére tartott beszéde előrevetíti a szakszervezetek eltorzított, ún. hajtószíj szerepét, ami 1951-től megjelenik a jogi szabályozásban is. „A szocializmusban az üzemek vezetése a miénk lesz, minek ott szakszervezet? A szocializmusban a szakszervezetek nem a bérek állandó fenntartásáért fognak küzdeni, hanem a termelés emeléséért és ezen keresztül a bérek emeléséért.”[14] A munkáltató és alkalmazott erőegyensúlyának kialakításában az állami beavatkozás eltorzul. Az OMMB hatásköre eredetileg a kollektív szerződések törvényességi felügyeletére terjed ki, utóbb – ha a szerződéskötő felek képtelenek voltak a megállapodásra – a Bizottság hatósági jogkörrel felruházva, határozatával pótolta a bérmegállapodást. Amellett, hogy ezt követően a munkaviszony tartalmának meghatározása kikerül a munkaadó és az alkalmazott autonómiájának köréből (pl. központi bérgazdálkodás), a klasszikus szocialista modell megteremtésével együtt járt a munkaügyi kapcsolatokra kiterjedő központi tervezés. A munka magánjogának közjogiasításával megszűnt a kollektív megállapodások diszpozitivitása.[15] A kollektív szerződés csak névleg marad meg, szabályozó szerepe megszűnik.[16] Íme, a kollektív munkajog intézményei karakterének kiforgatása, az ehhez dolgozói oldalon kapcsolódó összefogás szerepének törvényen kívül helyezésével.

A szocialista munkajog – első periódus: 1951-től 1967-ig
A munkajog körébe tartozó egyéni és kollektív életviszonyok máig ható kódexjellegű szabályozása 1951-ig nyúlik vissza, az 1922-es szovjet munkakódex mintájára ekkor lép életbe – első Munka Törvénykönyveként – az 1951. évi 7. törvényerejű rendelet [első Mt.]. A korszak szakirodalma szerint a burzsoá jogtudomány által kollektívnak nevezett jogviszonyok nem válhatnak azonossá a szocializmuséval, mert a magántulajdon megakadályozza, hogy a dolgozók összességét a vállalat irányában lényegesebb jogok megillessék.[17] Ehhez képest – éppen a rendszerhez igazodva – Magyarországon a kollektív munkajog fajsúlytalanná válik, jól példázza mindezt, hogy a szakszervezeti jogok csak két év elteltével, az első Mt. felülvizsgálatakor kerülnek a törvényszövegbe [első Mt. 4/A. §].

A kollektív szerződésnek a szocializmus építésére, a dolgozókat a népgazdasági tervek megvalósítására ösztökélő szabálya [7. § (2)]. az első Mt. 1953-as felülvizsgálatakor hatályát veszti[18], mindez ugyanakkor nem változtat e jogintézmény kiforgatott karakterén. Bár a kollektív megállapodásra vonatkozó törvényi szabályban megjelenik a munkafeltétek javítása, a „(…) dolgozók anyagi és kulturális színvonalának emelése”, konkrét szabályozási felhatalmazás hiányában valós kollektív alkuról szó sincs. Kimondatlanul tovább él a mozgósító funkció: a dolgozók a kollektív szerződésben a tervek teljesítésére, illetőleg túlteljesítésére vállalnak kötelezettséget [első Mt. 7. § (3)]. A szakszervezetet a szocializmus, a kommunizmus építése iskoláinak nevezik – itt tanulhatják meg a dolgozók, miként vegyenek részt a vállalati tevékenység megtervezésében.[19] A hajtószíj szerep, mellyel Magyarország illeszkedik a „szocialista tábor” jogalkotásába.[20] A szakszervezet csökkent önállóságúvá válik, több évtizedes mozgalmi hagyományait elveszíti.[21]

A szocialista munkajog – második periódus: 1968-tól a rendszerváltozásig   
A szocializmus megreformálásra tett kísérlet az 1967. évi II. törvény [második Mt.], amelynek megoldandó feladata: a szabályozás decentralizálása és egyszerűsítése. A kísérlet kudarcot vall.[22] A kerettörvénynek szánt második Mt.[23] alapján a végrehajtási rendeletek gyarapodása miatt újfent nem érvényesül a kollektív szerződés regulatív funkciója.[24] A jogforrási szintek, és ezekben szabályozható életviszonyok közti különbség eltűnik: a második Mt. végrehajtási rendelete [34/1967. (X. 8.) Korm. rendelet – Vhr.] törvényre tartozó rendelkezéseket is megállapít. A kollektív szerződés tekintetében két szocialista torzó a Vhr-ből. Egyrészt, ahol lehet, ott – a szerződéskötési szabadságot félretéve – kötelező megkötni a kollektív megállapodást.[25] Másfelől a Vhr. munkajogi optikán keresztül szemlélve indokolatlanul kizárja a kollektív szerződéskötést a pénzintézeteknél, a kisipari és mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél, továbbá a magánmunkáltatóknál [3. § (2)]. A jog politikája…

Szembetűnő a szakszervezeti jogkör bővülése, ami tényleges joggyakorlás esetén megbéníthatná a munkáltatót.[26]  A munkaviszonyra vonatkozó szabályokat, vagy a szocialista erkölcsnek megfelelő bánásmódot sértő vállalati intézkedéssel szemben a szakszervezet kifogással élhet, és az érintett intézkedés végrehajtását – a kifogásról szóló döntés meghozataláig – fel kell függeszteni [második Mt. 14. § (3)-(4)]. A szakszervezet széleskörű egyetértési joggal is rendelkezik a munkáltató működésével kapcsolatban (pl. munkavédelmi szabályzat megállapítása, kollektív szerződésben nem szabályozott általános jellegű kérdések rendezése). Sőt, fordul a kocka: a szakszervezet dönt a szociális és kulturális alapok felhasználásáról, a munkáltató véleményezési joga mellett [második Mt. 13. § (2) és (4)]. Bevezetésre kerül a választott szakszervezeti tisztségviselő munkajogi védelme.[27] A szocializmusból eredő funkciózavar folyománya: a szakszervezet országos és ágazati szinten kormányzati, illetőleg jogalkotói hatáskört is kap. A dolgozók élet- és munkakörülményeivel kapcsolatos egyes határozatokat a Minisztertanács a SZOT-tal együtt ad ki. A SZOT ezt meghaladóan társadalombiztosítási területen – a Minisztertanács által megállapított keretek között – az állami szervekre és az állampolgárokra kötelező rendelkezéseket bocsáthat ki. A miniszternek a dolgozók élet- és munkakörülményeivel kapcsolatos rendelet kiadásához meg kell szereznie az érintett szakszervezet egyetértését [második Mt. 12. § (1); 17. § (1)-(2)].

Tényleges joggyakorlástól aligha kell tartani a „túloldalnak”, az egyesülési jog hiánya, a monolitikus rendszer a „csúcsoktól” a vállalati szintig átitatja a szakszervezetek működését. Az összetartozás két példája. Fentről nézve, az államhatalmi, a párt- és szakszervezeti funkciók összefonódása: Gáspár Sándor egyidejűleg a SZOT főtitkára (1963-1988), az MSZMP PB (1962-1987) és a kollektív államfői jogkört gyakorló Elnöki Tanács tagja (1963-1988). A másik példám személyes tapasztalás. A ’80-as években a GELKA „külsős” munkajogi tanácsadójaként látom: a szakszervezeti titkári poszt a vállalati előmenetel egyik grádicsa, az érdekképviselet önállósága formális.

A második Mt. 1978-as felülvizsgálatakor új intézmény jelenik meg: a dolgozók részvétele a vállalat irányításában.[28] A jogalkotói szándék komolytalanságát jól mutatja, hogy a „dolgozók közössége" e jogokat (pl. véleményezési jog a dolgozók nagyobb csoportját érintő munkáltatói intézkedésekkel, egyetértési jog a vállalati szociális tervvel kapcsolatban) közvetlenül, vagy közvetetten gyakorolhatja, és közvetett fórum lehet a szakszervezet munkahelyi szerve is.[29]

A munkajogi rendszerváltozástól a hatályos szabályozás életbelépésig
A munkajogi szabályozásban végbemenő rendszerváltozás még a második Mt. módosításával kezdődik. A külső jogi környezet 1980-as évek végi megváltozása (pl. a vállalkozás szabadsága a gazdasági társaságokról szóló törvény életbelépésével, az egyesülési jog törvényi elismerése nyomán megjelenő szakszervezeti pluralizmus, a sztrájkjog törvénybe iktatása) szükségessé teszi a kollektív munkajogi szabályozás felülvizsgálatát. 1989-es módosításával[30]  – a kollektív keretszerződés bevezetésével – a második Mt. megszünteti az „egy munkáltatós” hatályú kollektív szerződések kizárólagosságát. Keretszerződést köthet egyfelől a munkáltatói érdekképviseleti szervezet, vagy több munkáltató, másfelől a szakszervezet [második Mt. 9/A. §]. Az ágazati a kollektív szerződések jelenlegi elterjedtségét figyelve, most is a szocializmus fogságában a kollektív alku, továbbra is a vállalati szint dominál.[31] Kétséges, hogy a kollektív szerződések kívánatosnál csekélyebb elterjedését az 1992. évi XXII. törvény [harmadik Mt.] azon általános szabálya okozza, miszerint a kollektív megállapodás a munkaviszony szabályaitól csak a munkavállalóra javára térhet el [13. § (3)]. A relatíve diszpozitivitást a negyedik Mt-ben[32] felváltó abszolút diszpozitivitás sem erősíti a kollektív szerződés regulatív funkciójának szerepét a munkaviszonyra vonatkozó szabályok közt.[33]

A munkajogi rendszerváltozást teljessé tevő – a szabályozási struktúrában a köz- valamint a verseny- és nonprofit szféra elválasztását hozó – harmadik Mt. egyik újdonsága az országos érdekegyeztetés intézményesítése. Az Érdekegyeztető Tanács (majd Országos Érdekegyeztető Tanács – OÉT) tripartit szervezet, a kormányzat, a munkaadói és a szakszervezeti szövetségek részvételével, komoly jogosítványokkal. Háromoldalú konszenzus kell például a kötelező legkisebb munkabér megállapításához, a munkaügyi ellenőrzés szabályozásához vagy a napi munkaidő leghosszabb mértékének, illetve a munkaszüneti napok meghatározásához [17. § (1)]. A tripartizmus kétségtelen értéke: ha a kormányzat megszerzi a munkáltatók és a szakszervezetek egyetértését, javaslata szabályként is többnyire hatályosul. A jogalkotó 2011-ben – az érdekképviseletek és a mögöttük álló támogatás „pehelysúlyára” is építve – megszünteti az OÉT-et, és Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT) létrehozásával a törvény erejénél fogva még inkább a háttérbe szorítja a kollektív munkajog szerepét. Az NGTT-nek érdemi hatásköre nincs a munkaviszonnyal kapcsolatos jogalkotásban, javaslattevő, véleményezési jogköre érdemben nem korlátozza a kormányzatot.[34]

A harmadik Mt. másik újdonsága a munkavállalói részvételi jogok – előzmény nélküli – gyakorlásának megteremtése a munkaviszonyban állók által választott testület, az üzemi tanács/megbízott (üt.)[35]  által.  A munkajog fejlődése szempontjából meghatározó folyamat a kollektív munkajog kettéosztottságának törvényi elismertsége, amely elsősorban Németországban és Ausztriában követhető nyomon.[36] E két állam szabályozásának hazai adoptálása két tekintetben is aggályos. Egyrészt a jogalkotó szelektíven emeli át a német szabályozásból a munkavállalói részvételi jogokat, kifejezetten gyenge üt-ét intézményesítve. A legfőbb jog, a munkáltató intézkedéseihez kapcsolódó egyetértés a kollektív szerződésben meghatározott jóléti célú pénzeszközök felhasználására, illetve intézmények és ingatlanok hasznosítására korlátozódik [harmadik Mt. 65. § (1)]. Így ahol nincs kollektív szerződés, egyetértési jog sincs. Összehasonlításként, a BetrVG[37] alapján a Volkswagen Konszernben megállapodásként megkötött Munkaviszonyok Chartája[38] együttdöntési jogot biztosít például a személyzet felvételével, elbocsátásával, a bérezési rendszerekkel, a munkarenddel az adatvédelem és a továbbképzéssel kapcsolatban. Megalapozatlan hazai feltételezés, miszerint a kollektív jogok csökkentésével nő a munkaadói hatékonyság. Irigykedünk – például éppen a német ipar teljesítményén! Érdemes lenne végre egyszer alaposan utánanézni, mitől is gurul olyan remekül a szolgálati Volkswagen… 

Másfelől az üt. bevezetésével összefüggésben a kollektív jogokat szélesebb léptekben érintő probléma: a jogalkotó figyelmen kívül hagyja a szakszervezet német jog szerinti korlátozott munkáltatói szintű szerepét. Az 1952-ben életbe lépő első BetrVG kizárja a szakszervezet jelöltállítási jogát az üt-választáson.[39] Németországban a szakszervezetek elsődlegesen a munkaszervezetek feletti szinten működnek, döntően a kollektív szerződések megkötése által.[40] A harmadik Mt. ugyanakkor az üt. intézményesítésével érdemében érintetlenül hagyja a szakszervezet munkaszervezeti szintű jogosítványait. Miután a törvény a kollektív szerződéskötési jogosultságot a szakszervezeti jelöltek által az üt-választáson elért eredmény alapján állapítja meg [33. §], ugyanazon ügyben a munkaadó úgy kap két tárgyalópartnert, hogy az üt-ben részben – a működést tekintve többségében a munkaszervezeti szintről kitörni képtelen – szakszervezetek képviselőivel találkozik. Már ahol van szakszervezet! A taglétszám az elmúlt 15 évben majd 50 %-al csökken.[41]

A problémát növeli a harmadik Mt. módosításai során az üt. és a szakszervezet jogai közti felesleges párhuzamosság, funkciózavar.[42] Ennek kritikus pontja 1999-ben az a törvénymódosítás, ami a munkáltatónál – képviselettel rendelkező szakszervezet hiányában – az üzemi megállapodásban biztosítja a kollektív szerződés normatív részére tartozó kérdések szabályozását. A konstrukció dogmatikailag elhibázott, hiszen az érdekképviseleti jogokkal nem rendelkező üt. kerül a szakszervezet státuszába. De facto kollektív szerződéskötési jogosultsága 2002-ig hatályos, majd 10 év elteltével feléled…