Mindenekelőtt hadd
köszönjem meg a
konferencia szervezőinek, hogy felkértek e referátum megtartására.
Külön hálás vagyok, amiért – elárulom – ugyanők témajavaslatokat is
megfogalmaztak: beszéljek úgymond a konzervativizmusról, a
tudásmegőrzésről, a tudáshálózatokról, a képiségről. A szervezők
ismernek: tudják mivel foglalkozom. Például a konzervatív
gondolkodással immár vagy negyven éve.
[1]; Bő
negyven évvel ezelőtt
rádöbbentem, hogy jómagam valamiképp, így vagy úgy, konzervatív
beállítottságú vagyok, s azóta újra meg újra kísérletet teszek arra,
hogy kidolgozzak egyfajta ténylegesen a konzervatív lelki alkatnak
megfelelő filozófiát. Arra az elméletileg egyáltalán nem egyszerű
kérdésre, hogy ugyan mit is őriz a konzervatív, ma úgy válaszolnék,
hogy a konzervatív a jövőt őrzi, közelebbről azt a tudásteljességet,
amely a jövő nemzedékek életlehetőségei megteremtéséhez szükséges. Az
így fölfogott konzervatív program tehát eleve pedagógiai program. És az
így fölfogott konzervatizmus – hadd használjam a szó rövidebb alakját –
alapvetően politikasemleges, tudniillik abban az értelemben, hogy nem
helyezhető el a baloldal-jobboldal skálán.
[2]
Annyiban persze nem
politikasemleges, hogy éppenséggel szembeszegül bármiféle
tudásterrorral, a többség tudásterrorjával a kisebbség fölött, és a
kisebbség tudásterrorjával a többség fölött. A konzervatizmus az
öntörvényű, decentralizált tudás szószólója.
A decentralizált tudás fogalma nem mentes egy és más paradoxontól, mint
ahogyan a konzervatizmust általában is paradoxonok övezik. Ezeket
referátumomban érzékeltetni fogom. Mondandómat négy pontban foglalom
össze. A konzervatizmus paradoxonait mindjárt az első pontban érintem.
Egyfajta föloldásukra a második pontban a tudáskonzervatizmus
gondolatának bevezetésével teszek kísérletet. A harmadik pont taglalja
a decentralizált és ezáltal persze fragmentált tudás problematikáját.
Ebben a pontban egyfelől a hálózott tudás kérdésével, másfelől a
gyakorlati tudás és az elméleti tudás viszonyával illetve készségek és
tartalmi tudás kapcsolatával is igyekszem szembenézni, nem függetlenül
egy friss olvasmányélményemtől, nevezetesen E. D. Hirsch, Jr. most
szeptemberben megjelent könyvétől: Why Knowledge Matters: Rescuing Our
Children from Failed Educational Theories.
[3]
Végül közeledve a
negyedik pont felé, melynek a “Vizuális otthonosság” címet adtam, a
fragmentálódó tudás valósága és az egészleges tudás eszménye közötti
feszültséget azáltal törekszem enyhíteni, hogy rámutatok a szónyelvi
keretezettséget nyilván igénylő, ám gondolkodásunkban mégis elsődleges
képi dimenzió diszciplínákat-áthidaló
voltára.
A konzervatizmus paradoxonai
A konzervatív lelki alkat fogalma, melyet bevezetőmben alkalmaztam, egy
ideje már polgárjoggal bír az empirikus pszichológiában. Noha a
„konzervatizmus” kifejezés, és párja, a „liberalizmus”,
politikatörténetileg alig kétszáz éves múltra tekinthet vissza,
konzervatizmusról és liberalizmusról mint általános beállítottságról
úgyszólván örök emberi vonásokként beszélhetünk. A liberálishoz képest
a konzervatív kevésbé nyitott az új tapasztalatok iránt, nehezebben
viseli az egyértelműség hiányát; igényli a rendet, az átlátható
alakzatot – rajzban, festményben, zenében is. Állandóságra vágyik a
változás helyett, egyszerűségre az összetettel szemben, kerüli az
ismeretlent és maradna a megszokottnál, inkább szabálykövető semmint
kreatív, inkább hűséges semmint lázadó. – Ezt a felsorolást
érzékelhetően liberális szerzőtől vettem át,
[4]
a képletek azonban a
magam konzervatív nézőpontjából is helytállónak tűnnek, bár aligha
túlontúl emelkedettnek. Persze mindenkori filozófiai vezércsillagom, az
igencsak konzervatív Wittgenstein is meglehetősen földhözragadt
hasonlatot használt, amikor pedagógiai alapelvét így fogalmazta meg:
„Ha azt mondod egy gyereknek, hogy NEM, olyan legyél, mint a fal, nem
pedig mint egy ajtó.”
[5] Jómagam
hadd ne riadjak vissza magasztosabb
formuláktól. A konzervatív, mondanám, alázatot érez a teremtett vagy
keletkezett világ iránt, valamiféle kötelességtudat vezérli. Jogokra
akkor tart igényt, ha kiküzdötte és hite szerint kiérdemelte azokat. A
konzervatív kétségkívül a késleltetett jutalmazás híve.
Az írott történelem korai szakaszaiban – és az iratlan történelem során
méginkább, erre mindjárt visszatérek – a konzervatív beállítottság
uralkodó volt, míg a liberális kivételes és üldözött. Ehhez képest
késő-modern világunkban a konzervatív lelki alkat nemcsak
visszaszorulóban van, de többé-kevésbé el is vesztette kapcsolatát a
tényleges élettel. Ahhoz, hogy érzékenységét a valóság történései iránt
helyreállítsa, a konzervatív lelki alkatnak a jelent hitelesen
értelmező elméletre kellene szert tennie. Ez az elmélet nemigen lehet
más, mint valamiféle liberális konzervatizmus. Mármost a lelki
beállítottság szintjén a konzervatizmus a liberalizmussal nem
ötvözhető. Ötvözhető-e elméleti szinten? A huszadik század meghatározó
liberális konzervatív gondolkodója Friedrich August von Hayek. Ám vajon
megbízható kalauzunk-e az idős Hayek, midőn így ír: „Nem azáltal
tartjuk fenn a civilizációt, hogy megadjuk ‘az egyenlő gondoskodás és
tisztelet jogát’ azoknak, akik megszegik a szabályokat. És az sem
szolgálhatja társadalmunk fenntartását, ha minden olyan erkölcsi hitet,
amelyet egyenlő meggyőződéssel vallanak, egyformán legitimnek fogadunk
el… Az tesz valakit társadalmunk tagjává, azáltal lehetnek követelései,
ha engedelmeskedik ezen társadalom szabályainak. Egészen ellentétes
nézetek jogokat adhatnak neki más társadalmakban, de nem a miénkben. Az
antropológia tudománya számára minden kultúra és erkölcs egyformán jó
lehet, de a magunk társadalmát azáltal tartjuk fenn, hogy többre
értékeljük más társadalmaknál.”
[6] – A
vizuális tanulás területének
egyik kimagasló huszadik századi szakértője a művészetpszichológus
Rudolf Arnheim. Társadalomfelfogását tekintve Arnheim merőben
konzervatív, miközben műkritikusként vagy jelesül a gyermekrajz
elméletének megújítójaként éppenséggel avantgárd nézeteket képvisel. Ám
vajon megbízható kalauzunk-e Arnheim, amikor azt fejtegeti, hogy a
lineáris perspektíva és naturalista ábrázolás szabályait nem követő
korai gyermekművész mélyebben realista lehet, mint lesz majd
serdülőként, ama szabályokat elsajátítva és alkalmazva?
[7] – A
common-sense ismeretfilozófiai realizmus briliáns kortárs alakja az
amerikai filozófusnő Susan Haack. A common-sense realizmus és a
konzervatív világfelfogás egymást feltételező látásmódok, erre
referátumom harmadik pontjában még visszatérek. Haack önmagát
feministának, éspedig régimódi feministának mondja, régimódinak, mivel
noha a női egyenjogúság elkötelezett harcosa, semmit sem tud kezdeni az
úgymond „női szempontú” vagy „gender” szempontú tudás
relativista-társadalomkonstruktivista eszméivel.
[8] Ám vajon
megbízható kalauzunk-e Haack, midőn ama hitelesen időszerű liberális
konzervatizmust
keressük?
És akkor itt kanyarodom vissza a bevezetőmben feltett „mit őriz a
konzervatív?” kérdéshez. Az általam ma lehetségesnek tartott választ
ott a bevezetőben – ha még emlékeznek – nyomban meg is fogalmaztam, a
választ referátumom következő pontjában még részletezem, előbb azonban
most azt kell világossá tennem, hogy a konzervatizmus mibenlétére
vonatkozó szokásos formulák a huszonegyedik században immár miért
használhatatlanok. Mert mit is őriz a konzervatív? Ha azt mondjuk, hogy
a konzervatív a fennállót őrzi, vagyis a mindenkori éppen adott jelent,
akkor elfogadjuk, hogy a konzervatizmus hol ilyen, hol olyan normákat
képvisel – azaz bármit. Ha ellenben a konzervatizmust úgy tekintjük,
mint amely ezt vagy azt az elmúlt világot törekszik újrateremteni,
akkor indoklásra szorul, hogy vajon miért éppen ezekhez vagy azokhoz a
korábbi időkhöz kellene visszatérnünk? Az effajta indoklás csak hamis
varázslat lehet: valami képzelt aranykor felidézése. Példát mondok:
képzelt múltbeli világ az az eszményített nemzetállami Európa, amelyet
a mostanában sűrűn Budapestre látogató angol konzervatív filozófus
Roger Scruton ajánl a föderatív Európa helyébe. Végül ha a
konzervatizmust úgymond a hagyományok tiszteletével azonosítjuk – ez a
konzervatizmus leggyakoribb értelmezése –, akkor beleütközünk abba a
tudományosan mindenoldalúan igazolt történeti ténybe, hogy a szó pontos
jelentésében a hagyomány éppenséggel szájhagyomány, tudniillik az
írásbeliség-előtti kultúrák tudásátadó intézménye. Nyilván paradoxonhoz
vezet, ha a nyomtatott könyv és a digitális dokumentumok korában olyan
elméletet hirdetünk, amely a korai szóbeliség viszonyait
föltételezi.
Tudáskonzervatizmus
A nyomtatott könyv és a digitális dokumentumok korát említettem, és
mielőtt továbblépnék, hadd rögzítsem, hogy ebben a korban bármiféle
felelős pedagógiának, s persze magától értetődően a konzervatív
pedagógiának, bátorítania kell a papíralapú írást-olvasást, bátorítania
könyvek, folyóiratok, újságok kézbevételét, különösen pedig printoutok
készítését és használatát. A papírpazarlás mérséklése, az erdők védelme
nyilvánvaló konzervatív feladat, de bizony védelmet érdemelnek az
információ erdejében útjukat keresők is, akiket figyelmeztetnünk kell
arra, hogy a képernyőről olvasás és képernyőre írás csak egészen rövid
szövegek esetén teszi lehetővé a koherens fogalmazást és koherens
befogadást. A világháló mára az emberi tudás korábban elképzelhetetlen
gazdagságú tárházává lett, ám ahhoz, hogy digitális szöveges
tartalmakat kognitív veszteség nélkül hasznosíthassunk, azok hardcopy
változatait is magunk elé kell tudnunk helyezni.
Visszatérve a konzervatizmus paradoxonaira, megoldási javaslatom tehát
ez volt: amit a konzervatív őriz, az a történelem során felhalmozódott
tudásteljesség. Tudásteljesség, amely nélkül a jövő nemzedékek
életlehetőségei bizonytalanná lesznek. A konzervatív nem a múltba,
hanem a jövőbe tekint, más-más korszakokban azonban, szükségképpen,
más-más módon törekszik a jövő megőrzésére. Az írásbeliség-előtti és
könyvnyomtatás-előtti mozdulatlannak látszó korban a konzervatív
nyilván azon igyekezett, hogy gyermekei éppen úgy nőjenek fel, ahogyan
az ő szülei felnőttek. Ez volt tehát a hagyományok, a kötelező
kötöttségek kora. A nyomtatott könyvek egyéni tájékozódást lehetővé
tevő modern világában a konzervatív a hamis eszmék keltette radikális
változásoktól féltette a következő nemzedéket, innen a klasszikus
konzervatizmus elmélet-ellenessége és a lassú-megfontolt haladás
szorgalmazása. Végül a mai elektronikus, hálózott korban a konzervatív
aggodalom elsősorban az olyannyira összetetté vált világ szélsőségesen
kiszámíthatatlan voltának szól: a konzervatizmusnak ma éppenséggel nem
elméletellenesnek kell lennie, hanem – az ismeretlen jövő veszélyeire
felkészülendő – a tudás és tudomány elérhető teljességét kell
követelnie. A tudásteljesség elválaszthatalan az egységes, egészleges
tudás, a tudásegész eszményétől, mely azonban ellentmondani látszik a
decentralizált és ezáltal fragmentált tudás bevezetőmben említett
alapvető konzervatív eszményének. Feloldható-e ez az ellentmondás?
Decentralizált tudás
Ha a konzervatizmus az emberi tudás teljessége megőrzésének programját
jelenti, akkor abból kell kiindulnia, hogy tudásunk valóban tudás, azaz
nem önkényes konstrukció, hanem a létező világról szól. A
konzervatizmus, mint fentebb utaltam rá, a filozófiai realizmus talaján
áll. A filozófiai realizmus tisztában van azzal, hogy az egyes ember
tudása igencsak részleges, és hogy ki-ki a világot nagyon más
szemszögből látja, nagyon eltérő módon fogja fel. Ettől azonban a világ
még az, ami: összefüggő egységes egész, s a rá vonatkozó különböző
igazságok egyetlen igazságrendszerré állhatnak össze. Vagyis a
tudásegész eszményének a fragmentált s jelesül a decentralizált tudás
jelensége valójában nem mond ellent. És akkor vessünk most egy
pillantást a tudást éppen a tudás természetéből következően
decentralizáltnak bemutató konzervatív érvelésre. A tizennyolcadik
századtól a huszadik századig, Burke-től Wittgensteinig, a fentebb már
idézett Hayekig, Polányi Mihályig és Thomas Kuhnig a konzervatív
gondolkodás a tudást gyakorlatinak, lokálisnak, a tudást hordozó
emberek között elosztottnak tartja. A tudás nem központosítható, mivel
nem különíthető el azoktól a helyzetbe-ágyazott cselekvési
mintázatoktól, amelyeket ki-ki személyes gyakorlata során megtestesít.
Nem pusztán arról van szó, hogy az egyes emberek, az egyes tájak lakói,
az egyes foglalkozások művelői bármiféle központi hatalomnál jobban
tudják, mi is az érdekük: hanem arról, hogy ez a tudás összefonódik
életük minden zsigeri rezdülésével, attól nem elválasztható.
Vagyis a konzervatív érvelés szerint tudásunknak óhatatlanul van helyi
dimenziója és egyszersmind gyakorlati dimenziója is: nincsen elméleti
tudás – knowing that, ahogyan Ryle nyomán mondjuk
[9] – gyakorlati
tudás, knowing how nélkül. Még a matematikai elmélet is gyakorlati
tudásra alapozódik, a számolás arra, ahogyan ujjainkat használjuk vagy
kavicsokat mozgatunk, az algebra arra a készségre, ahogyan
szimbólumokat helyezünk át papíron vagy éppen vizuális képzeletünkben.
A „készség” szót használtam, s ezzel persze pedagógiai darázsfészekbe
nyúlok. Szeretném tisztázni: abból a konzervatív álláspontból, hogy
nincsen elméleti tudás gyakorlati készségek nélkül, egyáltalán nem
következik a ma divatos tétel, miszerint nem tartalmakat kell
tanítanunk, hanem készségeket, sőt éppenséggel általános készségeket: a
kritikai gondolkodás, a kreatív gondolkodás és a problémamegoldás
készségeit. A bevezetőmben említett E. D. Hirsch friss összehasonlító
adatokkal és számos szakirodalmi hivatkozással bizonyítja, hogy az
általános készségek eszméjére alapozó iskola csődöt mond, hogy nincsen
kognitív készség kognitív tartalmak nélkül, magyarán, hogy ismereteket
kell tanítanunk.
Hadd tegyek ehhez két megjegyzést. Az első: visszautalás a világhálóra.
A második: utalás a kánon fogalmára. Akkor tehát az első, és részben
itt is támaszkodom Hirschre: tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy
ismereteket fölösleges bemagoltatnunk, hiszen úgymond azok ott
találhatók az interneten, mindössze keresni kell tudni. Szögezzük le
ezzel szemben: hatékonyan keresni valójában az képes, aki valamennyire
már ért ahhoz, amire rákérdez. Továbbá világos, hogy az új ismeretek
áradatában csak az igazodik el, aki meglévő ismereteihez kötheti
azokat. Még a hálózat fogalmánál maradva: a Finn példa című,
mindnyájunk által ismert könyv
[10]
újra meg újra hangsúlyozza, hogy
bizony lehetséges minőségi oktatást folytatni központosított irányítás
és ellenőrzés nélkül is, ha szabad iskolák és jólképzett tanárok
mintegy kapcsok és csomópontok rendszerén át áramoltatják kölcsönös
észrevételeiket. A kánont, a tudás egyfajta megállapodott egységét, az
eleven hálózat segít fenntartani.
Az emberi tudás összefüggésrendszere maga is hálót alkot, éspedig olyan
hálót, amelyben bizonyos tudástartalmakhoz, mintegy a tudásháló
tengelypontjaihoz, különösen sok kapocs vezet. Ezeket a tartalmakat
mostanára egyre gyakrabban nemcsak szövegek, hanem képek, sőt
mozgóképek alkotják. A verbális tudás szegmensei között ma egyre inkább
vizuális tartalmak teremtenek kapcsolatot. Egyfajta vizuális
hazatérésnek vagyunk tanúi.
Vizuális otthonosság
Az emberi gondolkodás elsődlegesen képies, és csak másodlagosan
szóbeli. Az írásbeliség és könyvnyomtatás évezredei-évszázadai nem
kedveztek a képi tudásközvetítésnek, viszont a digitális közeg az
őseredeti képi dimenziót ismét az emberi életvilág természetes részévé
teszi. Jelen referátumom a képiségre a konzervatizmus szemszögéből
tekint; a képprobléma általánosabb körüljárására Benedek professzor
úrral közösen a BME MPT Képi Tanulás Műhelye keretében sok esztendeje
törekszünk,
[11] e törekvések egyfajta
summázatát adja „Elfelejtett
képelméletek” című szakirodalmi áttekintésem.
[12]
Következzen tehát néhány egészen rövid, befejező utalás konzervatizmus
és képiség kapcsolatáról. Először is belátható, hogy a kép a
konzervatív nézőpontból oly alapvető gyakorlati tudás átadásának jóval
alkalmasabb eszköze, mint a pusztán szóbeli közlés. Másodszor
nyilvánvaló, hogy a kép nemcsak konzervatív abban az értelemben, hogy
adott elképzelést, alakot, ősi vagy újabb tudást változhatatlan
helyzetben és tartalommal rögzít, de egyszersmind radikális
igazsághordozó is. Az összes vonatkozó technikai találmány dacára még
mindig úgy áll a helyzet, hogy képekkel hazudni jóval körülményesebb,
mint szavakkal. Harmadszor a mai konzervatív számára különös
jelentősége van a mozgóképnek, nemcsak mint életeleven ábrázolásnak,
hanem kiváltképpen mint az ismeretlen jövőt próbaképpen megjelenítő
animációnak-szimulációnak. Negyedszer a képek köny-nyebb teremthetősége
és elérhetősége filozófiai szinten megoldást kínál arra a fentebb már
érintett problémára, hogy a mai konzervatív vajon hogyan boldoguljon a
hagyományok hagyományos konzervatív dilemmájával. A szavak közegében a
hangzó hagyomány a megfellebbezhetetlen tekintély erejére támaszkodva
adhatott át felfogásmódokat, az írásban rögzített szövegek is
tekintélyt parancsoltak és nem vagy csak nehezen voltak ellenőrizhetők.
A képek közegében azonban közvetlenül megmutatkozik az, hogy milyen
maga a világ ténylegesen. A tekintély vak hatalma helyébe a látható
világ ereje lép. A hagyományok nélküli konzervatizmus – a huszonegyedik
század konzervatizmusa – a szavak rábeszélő képessége helyett, és a
szöveges-racionális érvelés mellett, a kognitív architektúránkban eleve
megalapozott képi realizmus igazságaira hagyatkozik.
***
A Magyar Pedagógiai Társaság ünnepi konferenciáján jelen referátumom
szövegét nem szabadon mondtam el, hanem felolvastam, és így az előadást
persze nehezebb volt követni. Most azonban immár íme itt olvasható,
jegyzetekkel ellátva, az Opus et Educatio lapjain. (Továbbá az
academia.edu-n megtalálható két hasonló témájú prezentációm is,
melyeket 2016 májusában az ELTE-n tartottam. Az egyik „Képiség mint
konzervatív elv” címmel a Tanító és Óvóképző Karon, a másik „A
konzervatív tudásfogalom” címmel a Pedagógiai és Pszichológiai Karon
hangzott el.) – Mielőtt azonban megköszönném figyelmüket, tartozom még
három kérdés megválaszolásával. Ezeket referátumom első pontjában
tettem fel, talán esetlegesen. Igaza van-e Hayeknak, amikor úgy véli,
hogy a magunk társadalmát fönntartandó, azt többre kell értékelnünk más
társadalmaknál? Válaszom: ha globalizálódó világunkban olyan
társadalmakkal találkozunk, amelyek tapasztalataiból éppenséggel
tanulhatunk, akkor ezeket a tanulságokat nem elutasítanunk, hanem
átvennünk kell. Igaza van-e Arnheimnak, amikor a gyermekrajz
különösségeiben egyfajta sajátos realizmust pillant meg? Válaszom: a
valóság sokféle nézőpontból történő ábrázolása hozzáad ismereteinkhez,
a stíluseszközök változatossága megőrzendő vívmány,
[13] de a lineáris
perspektíva kiválóan alkalmas megfeleltetési technika, amelynek
jelentőségét nem tehetjük viszonylagossá. Igaza van-e Susan Haacknak,
amikor elutasítja a tudás gender-szempontú megközelítését? Válaszom: a
társadalmi nem fogalma olyan elgondolás, amelynek révén kultúránkról a
korábbinál radikálisan helyénvalóbb tudást alkothatunk, tudást, melyet
a konzervatív pedagógiának nyilvánvalóan üdvözölnie és közvetítenie
kell. A társadalmi nem: társadalmi konstrukció. Ezt a konstrukciót
azonban elvileg teljes tudományos objektivitással írhatjuk le.
Konzervatív nézőpontból, legyen konzervatizmusunk bármily liberális, a
gender-elmélet semmiféle ismeretfilozófiai relativizmust nem alapoz meg.
***
A tanulmány/fejezet/elődás/poszter elkészítését a Magyar Tudományos Akadémia Tantárgypedagógiai Kutatási Programja támogatta.